1956

1956 – az egri sortűz kamasz szemmel

Mindig arra biztatom tanítványaimat, hogy beszélgessenek idősebb rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel, milyen volt a gyerekkoruk, hogyan éltek évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Milyen emlékeik vannak egy-egy olyan eseménnyel kapcsolatban, amiről éppen tanulunk a történelemórán. A nyolcadikos tananyaghoz sok ilyen családi történetet össze lehet gyűjteni, csak beszélgetni, kérdezni kell. Íme egy jó példa arra, hogy akár egy születésnapi összejövetelen beszélgetve is milyen történetre bukkanhat az ember még 60 évvel az események után is.

Nagybátyám mesélte el, mi történt vele 1956 decemberében Egerben

Az egri sortűz kamasz szemmel

egri térkép“1956. december 12-én nagybátyámtól azt a megbízást kaptam, hogy a Tavassy A. utcából menjek el az unokahugaimért, akik ekkor a Bajcsy-Zsilinszky utcában laktak és ne a Fő utcán, hanem a Knézich K. utca felé kísérjem őket a nagyszüleinkhez. Én ezt nem tartottam be, hanem a Széchenyi utcán keresztül mentünk el a kórház I. sz. bejáratáig.

A Csiki Sándor utca, Széchenyi utca találkozásánál kettes-hármas csoportokban beszélgettek a járókelők. Annak oka, hogy az emberek (egyébként békésen beszélgetve) gyülekeztek a Széchenyi utcán részben a kétnapos országos sztrájk, részben pedig az előző esti, december 11-i tüntetés a Gárdonyi Géza Színház előtt; majd egy ezt követő, halálos áldozattal és több sebesüléssel járó összetűzés volt.

Sokan voltak a Széchenyi utcán, de ezek az emberek nem tüntettek, békésen beszélgettek, járkáltak, járműforgalom nem volt, mi nem találkoztunk akkor semmilyen járművel.

Mi az unokatestvéreimmel a kórház bejáratánál álltunk, ahol megmutattam a 6 – 8 év körüli unokahugaimnak a kórház falán a véres csengőt (a járda is véres volt, vérfoltok is az előző este betérő sebesültektől eredtek). Éppen ezeket akartam megmutatni az unokahugaimnak, ezért mentünk arra nagybátyám kifejezett tiltása ellenére és ezzel kerültünk a szó szoros értelmében életveszélyes helyzetbe.

Ott beszélgettünk, amikor egyszer csak lövések dördültek a Dobó Gimnázium felől. Rövid sorozatok voltak, nem tartott sokáig a lövöldözés, maximum 5-10 percig. Azt nem láttam, hogy ki, vagy kik lőnek, de azt láttam, ahogy velünk szemben az utca másik oldalán egy szürke nadrágos fiatal lány összeroskadt. Ezután mi bemenekültünk a kórház előterébe. Hamarosan elkezdték behordani a sebesülteket, én kb 22-ig számoltam őket (addig, míg mi a kórházban tartózkodtunk). Volt ott két kiskatona is, akik segítettek behordani a sebesülteket. Ők hoztak be egy szürkekabátos férfit is, aki mankóra támaszkodott.

Mi kb 20 percig voltunk a kórház előterében, aztán a Széchenyi utcai ajtón át távoztunk, majd a Tűzoltó tér irányába haza indultunk. Nagymamámékhoz érve, keresztapámtól egy óriási pofont kaptam, amiért – tiltása ellenére – a Fő utcán kísértem haza a lányokat. Igaz a mondás:  “akkora pofont kapsz, hogy nagypapa korodban is megemlegeted”.

Még most, hét unokás nagypapaként is emlékszem…”
 

Tetszett ez a bejegyzés? Bátran oszd meg barátaiddal a Facebookon, és/vagy lájkold az oldalunkat!

Ne maradj le a legújabb történelmi érdekességekről, a legfrissebb tanulást segítő tanácsokról! Itt iratkozz fel az értesítőre!
Mi pedig máris küldünk neked egy linket, kattints rá! Letölthető, a történelemtanulást segítő ajándékok várnak!

Név*
Email*
Kérjük, válassz!

Hozzászólások

hozzászólás

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*