A diákok gyakran hallgatnak az órámon – és ez nem feltétlenül a fegyelem jele. Néha egyszerűen azért, mert egy történet leköti a figyelmüket.
Ez az írás nem útmutató, nem sablon, és nem kész recept. Inkább egy személyes tapasztalat arról, hogyan alakult ki nálam az a fajta tanórai csend, amelyben a diákok figyelnek, gondolkodnak, és kíváncsiak arra, mi következik.
Nem a vasszigor az én világom
Az óráimon ritkán kell fegyelmeznem. Nem azért, mert különösen fegyelmezett osztályaim lennének, és nem is azért, mert kerülöm a fegyelmezést. Egyszerűen azt érzem, hogy a vasszigorral teremtett fegyelem nem az én világom. Pályám elején megpróbáltam, de hosszú távon nem működött.
Idővel megtanultam, hogy csendet másképpen is lehet teremteni. Nem erőből.
Sokáig én is úgy gondoltam a tanórai csendre, mint a fegyelem egyik jelére. Aztán idővel megtapasztaltam, hogy nem minden csend egyforma. Van, amikor a diák azért hallgat, mert nem mer megszólalni. Van, amikor azért, mert nem érdekli, ami történik. És van az a különleges csend, amikor egyszerűen csak figyel. Amikor annyira benne van abban, amit hall, hogy nincs szüksége sem beszélgetésre, sem közbeszólásra.
Ezt a csendet szeretem igazán.
Egy élmény, ami azóta is velem maradt
Talán az is hozzájárult ehhez, hogy egyetemistaként egyszer magam is átéltem, milyen az, amikor egy tanár úgy mesél történelmet, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire magával ragadott bennünket.
Dr. Für Lajos volt az egyetemi tanárom. Egy alkalommal a Rákóczi-szabadságharcról tartott másfél órás előadást. Nem használt különleges eszközöket, nem játszott rá a hatásra. Egyszerűen csak mesélt. Halk szavúan, irodalmian, nagyon pontosan és nagyon magával ragadóan.
A másfél óra alatt végig néma csend volt a kiselőadóban. A végére a hallgatók többsége csak ült és figyelt, néhányan könnyes szemmel. Még jegyzetelni is elfelejtettünk. Amikor véget ért az előadás, nem álltunk fel azonnal. Csak ültünk még egy darabig, a történet és az előadás hatása alatt. Für Lajos már rég távozott a kiselőadóból, amikor az elsők lassan pakolni kezdtek.
Én akkor tapasztaltam meg először igazán, milyen ereje lehet egy történetnek és annak, ahogyan valaki elmeséli. Azóta is sokszor eszembe jut: hogyan tudta ezt megteremteni ilyen egyszerű eszközökkel?
Nem szeretném őt lemásolni, és nem is tudnám. De azóta is keresem a saját eszköztáramban azt az elmélyült figyelmet, amelyet akkor hallgatóként megtapasztaltam.
Csendet teremteni történettel
Az évek alatt kitapasztaltam, mi érdekli a gyerekeket. Sokféle történetet mesélek, és közben figyelem az osztály reakcióit: mire kapják fel a fejüket, min nevetnek, mikor lesznek hirtelen csendben, mikor kezdenek kérdezni.
Egy érdekes történetben lehet feszültség, humor, érzelem vagy rejtély. Én azt a belépőt keresem, amely megszólítja az adott osztályt, és egyszer csak azon kapom őket, hogy elcsendesednek.
Nem azért, mert rászóltam. Hanem mert kíváncsiak.
Talán ezt szeretem ebben a legjobban: nem kell hozzá különösebb eszköz. Nem kell minden alkalommal új módszert alkalmazni, és nem szükséges bonyolult előkészület sem. Sok mindenről kell olvasni, sokféle történetet ismerni, és közben figyelni a diákokat.
Idővel kialakul egyfajta tanári történettár, amelyből az adott pillanatban elő lehet venni azt, ami éppen odaillik. Nem egy újabb digitális, kooperatív vagy csoportos módszert kell hozzá megtanulni, hanem egy klasszikus tanári eszközt használni tudatosabban: a frontális tanítást.
Milyen történetek működnek igazán?
Nálam ezeknek a történeteknek van egy közös vonása: mindig van bennük valami, ami túlmutat a tankönyvi eseménysoron. Egy érdekes részlet, egy különös döntés, egy vitatott kérdés vagy valami meghökkentő.
A mohácsi csata történetébe például belefér egy rejtély: miért késett el Szapolyai János a seregével? II. Lajos halálánál pedig felmerülhet a kérdés: valóban véletlenül fulladt meg, vagy más érdekek is állhattak a háttérben?
Máskor a Szent Korona története adja a lehetőséget. Miért volt olyan fontos Kádár János számára a korona hazahozatala? És lehet-e ennek köze ahhoz, hogy eltűnt a Vatikánban őrzött korona-másolat?
Néró történeténél pedig egészen más eszközhöz nyúlok. Elmesélem a családján belüli gyilkosságokat, hagyom, hogy egy kicsit meg is borzongjanak, majd felteszem a kérdést: hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen ember állt Róma élén?
Nem minden történelmi témához tartozik különleges történet, és nem is kell mindenáron keresni. De szinte minden témában van egy olyan részlet, egy emberi döntés, egy furcsa összefüggés vagy kérdés, amelyen keresztül be lehet lépni a gyermeki kíváncsiság világába.
Évről évre változik
Ez a fajta történetmesélés nálam is évek alatt alakult ki. Sok történetet olvastam, sokféle osztály előtt próbáltam ki őket, és közben lassan megtanultam, mit mikor érdemes elővenni.
Éppen ezért nincs két egyforma órám. Évről évre, osztályról osztályra változik, mi kerül előtérbe: hol a női történetek, például Hedvig magyar királylány sorsa; hol a rejtélyek, mint az aranyvonat, máskor a vadabb harcok vagy a világháborús találmányok.
Nem minden történet működik minden osztálynál ugyanúgy. Van, amikor egy történet nem talál célba, egy osztály fáradt, vagy egyszerűen rosszul választottam meg azt a pontot, amivel fel szerettem volna kelteni a figyelmüket. De talán éppen ez tartja élőn a tanítást: folyamatosan figyelni és keresni, mivel tudom őket megszólítani anélkül, hogy erőből kellene figyelmet kérnem.
A történet nem ér véget az órán
A módszer egyik legfontosabb célja számomra nem az, hogy a történetet az óra végén szépen lezárjuk. Szeretném nyitva hagyni a kíváncsiságot.
Ez nem azt jelenti, hogy a tananyag vagy a történelmi események lezáratlanok maradnak. A tanórán el kell jutnunk egy pontig, meg kell tanulnunk a lényeget, össze kell állnia a történetnek. Csak közben szeretem azt az érzést meghagyni a diákban, hogy én sem mondtam el mindent.
Nem is lehet.
Egy tanóra ideje véges, miközben egy-egy történelmi esemény mögött újabb történetek, emberek, döntések és érdekességek rejtőznek. Lehet, hogy a diák később rákeres valamire, megnéz egy történelmi filmet, vagy egy nyaralás során egyszer csak felteszi a kérdést: mi történt itt korábban?
Szeretném, ha egy múzeumba, várba vagy történelmi emlékhelyre nem úgy lépne be, hogy „ezt is meg kell nézni”, hanem azzal az érzéssel, hogy vajon mi történt itt?
Talán ez a legfontosabb: ne csak egy lezárt tananyagot vigyen magával az óráról, hanem azt az érzést is, hogy ebben még sok minden van, amit érdemes felfedezni.
Zárás
A csend számomra ezért nem feltétlenül a fegyelem eredménye.
Néha egyszerűen annak a jele, hogy valami érdekli őket.
Talán ezért szeretem ezt a fajta csendet. Nem nekem kell kikényszerítenem. Elég megtalálnom azt a történetet, amelyben a diák szeretne benne maradni.
A Törizzotthon mögött nincs szerkesztőség vagy kiadó – csak sok munka, rengeteg ötlet és az a cél, hogy a történelemtanárok minél több ingyenesen használható, valóban működő tanórai ötlethez jussanak.
Ha úgy érzed, hogy ez a cikk segített neked, meghívhatsz minket egy kávéra.
Köszönjük, hogy segítesz életben tartani a Törizzotthon közösségét!
A támogatás teljesen önkéntes, és a Törizzotthon minden tartalma továbbra is ingyenesen elérhető marad.
Ajánlott cikkek
📌 facebook.com/torizzotthon
Leave a Reply