Közmondások a Habsburg királyok korából

A legtöbb történelmi eredetű közmondásunk talán ebből a korszakból származik. Nem meglepő, hiszen egy elég fordulatos, eseménydús időszaka a magyar történelemnek: török kiűzése, szabadságharcok és ipari forradalom kora, társadalmi átrendeződések időszaka és az első világháború ideje. A fordulatos történelmi események mellett a közmondások terjedését és fennmaradását segítette az írásbeliség szélesebb körű elterjedése is.

Lássuk az 1540-1918 közötti időszak történelmi eredetű közmondásait. (Kivéve az 1848-49-es szabadságharc idején keletkezetteket, mert az egy újabb cikk témája lesz.)

Nem Csáky szalmája ez! / Olyan, mint a Csáky szalmája.

Mondogatják ezt akkor, ha valaminek nincs gazdája és ezért észrevétlenül széthordhatja bárki, valamint olyan dolgokra is, amik rendetlenül, szanaszét vannak hagyva.
A Csáky család Árpád-kori nemzetségből származik, majd Zsigmond emelte fel őket adományokkal. A lévai járást sokáig a Csákyak birtokolták és gyenge kézzel fogták a jobbágyokat. A járás egyik falujában ki-ki szabadon vihetett szalmát és polyvát. A jobbágyok aztán az urasági járandóságokkal úgy bántak, mint a csépelt szalmával. Később, a Habsburgok idején az Eszterházyak alá került a birtok. A jobbágyok folytatták a gazdaság hanyag kezelését, mire a tisztek rendre intették őket: “Nem Csáky szalmája ez!”

Lekenyerez valakit.

Jelentése: lefizet valakit.
A karcagi kenyér híresen jó volt a 18. században. Rendszeresen vitték is a debreceni vásárba. Előfordult, hogy út közben megtámadták a kocsikat a betyárok. Ilyenkor kenyérrel igyekeztek lefizetni őket. Az is előfordult, hogy cserébe a betyárok kísérték az úton a kocsit, hogy mások ne tudják megtámadni a karcagi kereskedőket.

Hadd lássa a lógóst is.

Ma az illem szabályait nem tudókra használják a közmondást.
Mikor II. József császár utazása során Szabadkán is megfordult, előfogatra kirendeltek egy jómódú gazdát, kinek az egész városban a legszebb lovai voltak. A jómódú ember azonban csak hármat fogott be, pedig a hintót 2, vagy 4 ló húzza. Ezért figyelmeztették illetlen voltára.

Kínálgatják egymást, mint a mikolaiak.

A felesleges udvariasságra használják a szólást.
Mikola falu Erdélyben található. 1717-ben a tatárok megtámadták. A krónikák szerint a mikolaiaknak egy pallón kellett volna átmenniük, hogy elmeneküljenek a hegyekbe a tatár csapat elől. Azonban addig kínálgatták egymást az elsőséggel, míg a tatárok utolérték őket. Azt nem tudni, hogy a történet igaz-e, de az biztos, hogy a falut feldúlták a török-tatár seregek és sokakat elhurcoltak. Még a falu ősi nemesi családját, Mikolay Györgyöt, feleségét és gyermekét is elrabolták. Szerencsére a Borsi-szorosnál vívott csatában sikerült kiszabadítani a foglyokat.

Fizet, mint a katonatiszt

Ezt a mondást olyan emberre használjuk, aki könnyelműen, vagy éppen bőkezűen fizet.
Régen a dzsentrivilág tisztjeire céloztak ezzel a mondással, és eredete akkorra vezethető vissza, amikor a pénzügyekben való nagyvonalúság ugyanúgy hozzátartozott a katonatisztek életmódjához, mint a gáláns kalandok, az úgynevezett „lovagias ügyek”.

Kötélnek áll

Ma arra az emberre használjuk ezt a mondást, aki hagyja magát rábeszélni valamire, vagy hajlandó valakinek a kívánságát teljesíteni.
A mondás a 18. század végén és a 19. század elején vált az emberekkel kapcsolatban átvitt értelművé, amikor az újonc katonákat kötéllel fogdosták össze. A rendes hadfogadás ebben az időben úgy történt, hogy az országgyűléstől megajánlott újonclétszámot bizonyos kulcs szerint kivetették a megyékre és a városokra. A megyék pedig a hatáskörükbe tartozó kisebb helységekre, falvakra. A helységek azután a kiváltságos rendbe nem tartozó legények közül kijelölték a besorozandókat. A választás elsősorban a legszegényebb néposztály gyermekeire, továbbá azokra esett, akiket valamilyen szempontból nem kívánatos elemeknek tekintettek, s ezeket, ha önként nem voltak hajlandók katonának menni, kötéllel fogdosták össze.

Nem enged a negyvennyolcból

Akkor szoktuk mondani, amikor ragaszkodunk a saját igazunkhoz, nem tágítunk az elhatározásunktól.
Az 1867-es kiegyezés előtti időkben akkor használták, ha valamelyik függetlenségi párti politikus nem volt hajlandó eltérni a 1848-as programtól, azaz attól, hogy Ausztria és Magyarország viszonyát az 1848-ban hozott törvények alapján rendezzék. Ez azt jelentette, hogy akik mindenképpen kitartottak a „negyvennyolc” mellett, azok követelték a felelős magyar kormány kinevezését, az alkotmány helyreállítását, és az 1848-as törvényekben kifejezett módon akarták megvalósítani a magyar függetlenséget. A kiegyezés után hamar kialakult a kifejezés mai, teljesen átvitt szólásszerű jelentése.

Eb ura fakó!

A dacos ellenszegülés és a függetlenség kifejezése a mondat. Mai nyelvre fordítva: Ebnek ura kutya!
Bercsényi Miklós ezzel jelezte a Habsburg-ház trónfosztására irányuló szándékot az 1707-es ónodi országgyűlésen: „Eb ura fakó! József császár nem királyunk többé!” Ahol az “eb ura fakó” tagmondat arra utal, hogy a Habsburg-uralkodók uralkodjanak a Habsburg alattvalók felett, ne idegeneket kormányozzanak, így ne legyenek magyar királyok sem.
Az „Eb ura fakó!”, az akkori időkben egy erőteljes káromkodás volt. A fakó a fa szó származéka, és eredeti jelentése: fából való. Ebből alakult ki mai jelentés is, hogy olyan, mint a fa, azaz sárgásszürke színű. A középkorban a fakó vagy fackó szót a sárgás színű kutyákra használták, kiváltképp a komondorra, az ősi magyar kutyafajtára. A szállóigében tehát a kutya és az eb kifejezés van egymással szembeállítva. Aki tehát mondja, az a másik felet tartja kutyának, aki neki ne parancsoljon.

El a kanálissal.

Arra használják, ha nem a szakszerű döntés fogadjuk el, hanem ragaszkodunk a saját elképzelésünkhöz.
Szükségessé vált a Délvidéken a mocsarak lecsapolása a jobb utak kialakítása és a rövidebb dunai hajózás miatt. Így 1793-ban megkezdődtek a Ferenc-csatorna (Duna-Tisza-Duna csatorna) építésének munkálatai. Több fázisban épült a csatorna. 1877-ben Zombor városának érdemes tanácsa azt kérelmezte, hogy “A canális ne közvetlenül a város alá vezettessék, nehogy gyermekeink belefulladjanak.” Így a csatorna nem a város határában, hanem a város külterületén került kialakításra. Ezt később igen megbánták.

Bosszút állni nem vitézség.

Jelentése: felesleges a megtorlás, a bosszú nem tesz naggyá.
Gróf Pekri Lőrincz, erdélyi nemes és kuruc tábornagy mondta, amikor tisztjei arra akarták rábeszélni, hogy erővel törjön a megyesi szászokra (Szatmár megye), akik annak ellenére, hogy a gróf sok jót tett velük, nem akarták bebocsájtani városukba.

Nem Bátorban lakik, hanem Futakon.

A mondás azokra vonatkozik, akik a gyávaságukat próbálják leplezni színlelt bátorsággal.
Futak újvidéki falu. A történet szerint 1848-ban e német falu lakosai elmentek, mint népfölkelők a rácok (szerbek) ellen harcolni. Szent Tamás körül tábort raktak, ahol a hír érte őket, hogy jönnek a rácok. A futakiak erre megijedtek, s haditanácsot tartottak. Hosszú és heves szóvita után a bíró a következő határozatot hirdette ki: Ha a rácok jönnek, megadjuk magunkat; ha pedig nem jönnek, az utolsó csepp vérig védelmezzük magunkat.

Jobb helyre jobb kell, ide ez is jó.

A másik fél becsmérlésekor mondják.
Gróf Kohári István országbíróhoz követeket küldtek a kecskemétiek. Nem tetszettek Kohárinak a követek, sőt nyers nyakasságuk miatt meg is haragudott rájuk. Ezért azt kérdezte tőlük:
– “Nem volnának-e Kecskeméten okosabb emberek, kiket hozzá követül küldöttek volna?”
– “Vannak, vannak!” – felelének azok – “De jobb helyre jobb kell, ide mi is jók vagyunk.”