Mire jó egy múmia? – A kérdés első hallásra költőinek tűnik, hiszen az ókori Egyiptom balzsamozott halottaihoz legtöbben tiszteletteljes áhítattal közelítünk. Ám a történelem során korántsem mindig tekintettek rájuk így. A művészettörténet és a tudomány „szabadrablás” korszakában a múmiák sorsa gyakran egészen meghökkentő fordulatokat vett: porrá zúzták őket, gyógyszerként árulták, festékként használták, sőt még fűtőanyagnak is eladták.
Múmia: természetes vagy mesterséges úton megőrzött emberi vagy állati maradvány, amelynek nemcsak a csontjai, hanem a lágyrészei (például bőr, izmok, haj) is viszonylag épségben fennmaradtak.
A múmiakészítés folyamata
Múmiaimport
A múmiák Európába érkezése már a XII. században megkezdődött, ám igazán nagy méreteket csak a XIX. század elején öltött: ekkor robbant be a „múmiamánia” Nagy-Britanniába. Ennek hátterében Napóleon Egyiptom-őrülete és az ország egyre növekvő gyarmati jelenléte állt.
A múmiákat a helyi lakosság szedte össze a sírhelyekről, majd a nagyobb városok kikötőiben fillérekért adták el gazdag angoloknak. Ez a kereskedelem két új szakmát is létrehozott: Egyiptomban a sírrablót, Angliában pedig a múmiabontót.
De vajon mit csinált egy múmiabontó?
Múmiabontás: az egzotikus szakma
A múmiákra sokáig tárgyakként tekintettek. Titokzatos és rejtélyes világuk miatt a hétköznapi emberek érdeklődését is felkeltették; ezt felismerve szervezett műsorok keretében mutatták be az Egyiptomból szerzett múmiatesteket a viktoriánus kori Angliában.
Később az angol, majd a francia, német és olasz elit körében divatos szórakozássá vált a múmiabontás, és a társasági élet nyilvános attrakciója lett. Először a megvásárolt múmiát a nappaliban kiállítva napokig nézegette a család. A darab lehetett emberi vagy állati tetem, majd később összejöveteleken a társaság előtt kibontották. Ehhez olyan szakembert hívtak, aki szakszerűen csomagolta ki a testet, és közben felvilágosította a hallgatóságot a balzsamozás minden csínjáról – legalábbis az akkori ismeretek szerint. Volt, hogy még az újságok is beszámoltak róla.
A kíváncsiságon túlmutató, kifejezetten tudományos igénnyel végzett, dokumentált múmiabontásról is tudunk. Így porladt el II. Ramszesz teste is húsz társával együtt.
Az egyik legnevezetesebb múmiabontást 1883-ban végezték a Berlin melletti császári vadászkastélyban, melyen a német-római császár unokaöccse is segédkezett.
A kicsomagolt testek persze nem váltak haszontalanná; a legkisebb részüket is hasznosítani tudták. Porították, majd különböző módon felhasználták a maradványokat.
Múmiából gyógyszer
A kicsomagolt múmiákat a gyógyszerkészítők évszázadokon át porították, majd felhasználták főzeteikben. Bár bizarrnak tűnik, nem volt teljesen hatástalan eljárás, hiszen a múmiák balzsamozásához bitument használtak, amelynek gyógyászati értéke is van. Voltak olyan orvosságok, melyekbe csak a múmiát körülölelő vásznat „mosták”, másokba az emberi maradványokat keverték.
Alapgondolatuk az volt, hogy ha a múmia több ezer évet élt meg, akkor egy élő ember testi épségét is szolgálhatja. Gyógyítottak vele mindenféle gyomorbántalmat és epilepsziát is. E bizarr, kanalas orvosságokat sokszor uralkodók is fogyasztották.
Az orvosság bizonyos mértékig hatásos is lehetett, hiszen a burokba zárva számos gyógynövény hatóanyaga megmaradt. Természetesen legtöbbször hasztalan volt, olykor pedig nagyobb bajt okozott, hiszen ki tudja, az elhunyttal milyen kórság végzett.
Például a XVI. században uralkodó francia király, I. Ferenc, szárított rebarbarás múmiaporból kevert italt fogyasztott nap mint nap, hogy erős legyen, és mindentől megvédje magát.
Ehhez képest csekélység, hogy a XII. században II. Károly angol király úgynevezett múmiaporral hintette be bőrét, hogy ily módon teste is részesüljön a fáraók nagyságából.
A legbizarrabb módszer az volt, amikor a múmiák koponyáján növekvő mohát fogyasztotta a beteg. Ennek minden bajra kiterjedő gyógyító hatást tulajdonítottak a XVII. században.
Ami még döbbenetesebb, hogy egy 1910-es német gyógyszerkatalógusból még mindig lehetett múmiát rendelni.
Múmiából festék
A maradványoknak volt egy, az emberek által jóval kevésbé ismert felhasználási módja is: festéket készítettek belőlük. Eleinte kanalas orvosságból, majd egyszerűen múmiaporból gyártották az egyiptomi barnát, a múmiabarnát és a Caput Mortuum néven ismert festékanyagot.
Ezek az amúgy szép barna színek azért voltak különlegesek, mert a holttestek köré tekert szöveteken található barna gyanta adta a színüket. Kezdetben más módon nem is tudták előállítani ezeket az árnyalatokat. A XVI. században megjelent árnyalatot egészen a XX. század elejéig (1933) változatlan formában gyártották. Közel négyszáz éves pályafutása során számtalan világhírű alkotó dolgozott vele – természetesen anélkül, hogy tudatában lettek volna, mivel festenek a vászonra. Sokan azt hitték, hogy a festék csak a nevében viseli a „múmiabarna” megnevezést.
Megdöbbentő, hogy a múmiabarna festék gyártása nem azért maradt abba, mert felébredt a készítők lelkiismerete, és nem is kegyeleti okok miatt. Miután a múmiabontó műsorok megszűntek, és elfogyott az alapanyag, a gyár nem tudta folytatni a gyártást. (Az árnyalatot ma mesterségesen állítják elő, neve azonban a régi: múmiabarna.)
A festéket finom árnyékolásra, részletek fátyolossá tételére, valamint kissé morbid módon bőrtónusok minél élethűbb utánzására használták. Így világhírű festmények kedvelt színe volt. Európa múzeumaiban hemzsegnek e festékkel készült alkotások. Azonban szinte lehetetlen meghatározni, pontosan mely munkákon bukkan fel a festék.
Mesterek, akik használtak múmiabarnát: Peter Paul Rubens, Francisco Goya, Eugène Delacroix, Titiano
Múmiából fűtőanyag és műtrágya
Hiába tiltották évszázadokon át a múmiák sírhelyekről való elszállítását, a fosztogatások szinte megszűnés nélkül zajlottak. A sérült, értéktelennek tartott, vagy már kicsomagolt darabokat gyakran egyszerűen a gőzgépek kazánjában égették el, vagy műtrágyaként hasznosították.
Ma az egyiptomi múmiák már ritka kincseknek számítanak, és eredeti nyugvóhelyük helyett leginkább múzeumok és képtárak gyűjteményeiben bukkanhatunk fel apró „darabjaikra”.
A múmiák története nemcsak a fáraók titkairól szól – évszázadokon át valódi árucikkek, festékek, gyógyszerek és akár fűtőanyagok is voltak. Ma már tiszteletet érdemlő kincsek, de a múltban az emberi kíváncsiság és kapzsiság egészen meglepő felhasználásokat talált számukra.
Köszönjük, ha barátaidnak is ajánlod a bejegyzést és megosztod! Várunk a Facebook oldalunkon!
Figyelmedbe ajánlom következő érdekes cikkünket!
Banán-múmia, avagy hogyan próbáljuk ki a mumifikálás folyamatát mai eszközökkel?
Frissítve 2025.09.21.
Ajánlott cikkek
📌 facebook.com/torizzotthon
Leave a Reply