Mire jó egy múmia? A kérdés persze csak költői, de sajnos nem volt minden korban az. A művészettörténet szabadrablás korszakában igenis megdöbbentő módon használták fel a múmiákat.
Múmia: természetes vagy mesterséges úton megőrzött emberi vagy állati maradványok, amelyeknek nemcsak a csontjai, hanem a lágyrészei (pl. bőr, izmok, haj) is viszonylag épségben megmaradtak.
A múmiakészítés folyamata
Múmiaimport
A múmiaimport a XII. században indult meg Európa felé. Igazi méreteket a XIX. sz. elején öltött, amikor kész múmiamánia lett úrrá a briteken, ami Napóleon Egyiptom őrületének, majd az ország angol gyarmattá válásának volt köszönhető.
A múmiákat a helyi lakosság vitte el a sírhelyről és a nagyobb városok kikötőiben fillérekért adták el gazdag angoloknak. Így két új foglalkozás is létrejött: Egyiptomban a sírrabló, Angliában pedig a múmiabontó. Hogy mit csinált egy múmiabontó?
Múmiabontás
A múmiákra sokáig tárgyakként tekintettek. Titokzatos és rejtélyes világuknál fogva a hétköznapi emberek érdeklődését is felkeltették, ezt felismerve szervezett műsorok keretében nyitották fel az Egyiptomból szerzett múmiatesteket a viktoriánus kori Angliában.
Majd az angol (később francia, német és olasz) elit körében divatos szórakozássá vált és a társasági élet nyilvános attrakciója lett a múmiabontás. Előbb a megvásárolt múmiát a nappaliban kiállítva napokig nézegette a család. A darab lehetett emberi és állati tetem is, majd később összejöveteleken a társaság előtt kibontották. Ehhez olyan szakembert hívtak, aki szakszerűen csomagolta ki a testet és közben felvilágosította a hallgatóságot a balzsamozás minden csínjáról, legalábbis az akkori ismereteknek megfelelően. Volt, hogy még újság is beszámolt róla.
A kíváncsiságon túlmutató, kifejezetten tudományos igénnyel megkezdett és dokumentált múmiabontásról is tudunk. Így porladt el II. Ramszesz teste is 20 társával együtt.
Az egyik legnevezetesebb múmiabontást a Berlin melletti császári vadászkastélyban 1883-ban végezték, melyen a német-római császár unokaöccse segédkezett.
A kicsomagolt testek persze nem váltak haszontalanná, sőt, a legkisebb részüket is hasznosítani tudták. Porították, majd különböző módon felhasználták a maradványokat.
Múmiából gyógyszer
A kicsomagolt múmiákat a gyógyszerkészítők évszázadokon át porították, majd felhasználták főzeteikben. Bár bizarr, de nem hatástalan eljárás, ugyanis a múmiák balzsamozásához bitument használtak, amelynek gyógyászati értéke is van. Voltak olyan orvosságok, melyekbe csak a múmiát körülölelő vásznat “mosták”, másokba az emberi maradványokat keverték.
Alapgondolata, hogy ha a múmia megélt több ezer évet, akkor egy élő ember testi épségét is szolgálja. Gyógyítottak vele mindenféle gyomorbántalmat és epilepsziát is. E bizarr kanalas orvosságokat sokszor uralkodók is fogyasztották.
Az orvosság bizonyos mértékig hatásos is lehetett, hiszen burokba zárva számos gyógynövény hatóanyaga megmaradt. Természetesen legtöbbször hasztalan volt, olykor pedig nagyobb bajt okozott, hiszen ki tudja, az elhunyttal milyen kórság végzett.
Például a XVI. században uralkodó francia király, I. Ferenc szárított rebarbarás múmiaporból kevert italt fogyasztott nap, mint nap, melytől úgy hitte erős lesz, és mindentől megvédi.
Ehhez képest csekélység, hogy a XII. században II. Károly angol király úgynevezett múmiaporral hintette be bőrét, hogy ily módon testébe áramoljon a fáraók nagysága.
Legbizarrabb módja az orvoslásnak az volt, mikor a múmiák koponyáján növekvő mohát fogyasztotta a beteg. Ennek minden bajra kiterjedő gyógyító hatást tulajdonítottak a XVII. században.
Ami még döbbenetesebb, hogy egy 1910-es német gyógyszerkatalógusból még mindig lehetett múmiát rendelni.
Múmiából festék
A maradványoknak volt egy az emberek által jóval kevésbé ismert felhasználási módja is, méghozzá festéket készítettek belőle. Eleinte kanalas orvosságból, majd egyszerűen múmiaporból gyártották az egyiptomi barnát, a múmiabarnát és a Caput Mortuum néven ismert festékanyagot.
Ezek az amúgy szép barna színek azért voltak különlegesek, mert a holttestek köré tekert szöveteken talált barna gyanta adta a színét. Kezdetben más módon nem is tudták előállítani ezeket az árnyalatokat. A XVI. században megjelent árnyalatot egészen a XX. század elejéig (1933) változatlan formában gyártották. Közel négyszáz éves pályája során pedig számtalan világhírű alkotó dolgozott vele – természetesen anélkül, hogy tudatában lettek volna, mivel pingálnak épp a vászonra. Sokan azt hitték, csak a nevében viseli a festék a “múmiabarna” megnevezést.
Megdöbbentő, hogy a múmiabarna festék gyártása nem azért maradt abba, mert felébredt a készítők lelkiismerete, még csak nem is kegyeleti okok miatt. Miután a múmiabontó műsorok megszűntek, mert elfogyott az alapanyag, a gyár nem tudta folytatni a gyártást. (Az árnyalatot ma mesterségesen állítják elő, neve a régi, múmiabarna.)
A festéket finom árnyékolásra, részletek fátyolossá tételére, valamint kissé morbid módon bőrtónusok minél élethűbb utánzására használták. Így világhírű festmények kedvelt színe volt. Európa múzeumaiban hemzsegnek e festékkel készült alkotások. Azonban szinte lehetetlen meghatározni, pontosan mely munkákon bukkan fel a festék.
Múmiából fűtőanyag és műtrágya
Hiába volt tiltott a múmiák nyugvóhelyükről való elszállítása, mégis évszázadokon át fosztogatták a sírokat. A sérült, vagy értéktelennek tartott, illetve a kicsomagolt darabok, ha nem volt rá vásárló, egyszerűen gőzgépek kazánját fűtötték, esetleg műtrágyaként végezték.
Az egyiptomi múmia ma már ritka kincs, nyugvóhelyük helyett ma leginkább a képtárakban bukkanhatunk apró “darabjaikra”.
Köszönjük, ha barátaidnak is ajánlod a bejegyzést és megosztod! Várunk a Facebook oldalunkon!
Leave a Reply